Ismeritek azt az érzést, amikor megszűnik az egész világ, és már azt sem tudjuk, hol vagyunk, és mi történik körölöttünk, és minden olyan megnyugtatóan szép, mert mintha csak egy függönyön keresztül látnánk? Olyankor csak mosolygok, és érzem, hogy vannak csodák, és bármit megtehetek, és érzem, hogy sugárzik belőlem valami mérhetetlen szeretet. Nem tudom rendesen megfogalmazni. Nem felhőtlen boldogság, csak csendes mosolygás. Nem nevetés, csak halk töprengés. Van benne egy csöpp nosztalgia, némi időcsavar, némi szomorúság is talán...Olyan, mint nyáron a csillagokat nézni. És forró csoki íze van. És tudjátok, még milyen? A Kelly Familynél jobban nem tudom elmondani. Ilyen:
