Beszélgettem a minap arról, hogy mennyire normális az, hogy elvágyódik az ember. B. szerint házasságban is megvan, hogy néha másra gondolnak, másra vágynak, mást szeretnének az emberek, és ez így van rendjén. Én viszont nem tudom, nem akarom ezt elhinni...

Tényleg nem létezik olyan, hogy megtaláljuk azt a Valakit, akivel teljesen minden rendben, aki miatt nem bánjuk meg, hogy le kell mondanunk sok-sok lehetőségről, aki mellett azt mondhatjuk, hogy igen, ha újrakezdeném is őt választanám, hozzámennék, vele élnék, ő lenne a gyermekeim apja? Nem akarom elhinni, hogy nincs ilyen, kétségbeesetten ragaszkodom az érzéshez, hogy márpedig de, én akarom...

Vagy valóban teljesen természetes lenne az álmodozás? Az ideális hercegről, akivel minden tökéletes? Úgy, hogy közben már megvan a saját nemteljesen tökéletes herceg férjed? Nem távolít ez el tőle? Nem zárkózol be a saját világodba menekülésként? És mit érezhet a másik emiatt? Vagy ő is másra gondol? Mindig azt hittem, az álmodozás meg a fejemben élő ideálkép keresése káros dolog. Most meg már teljesen nem tudom...

Jaj, hogyan lehet ilyen kilátásokkal bárkinek is kimondani az igent...