Tegnap még azt gondoltam, hogy a mai nap is olyan halálosan fárasztó lesz, mint a tegnap este volt. De annyira nem is volt vészes. Csak nagyon utálok jópofizni. Mondjuk ma szerencsére nem kellett.  De annyira szörnyű, amikor úgy kell csinálni, mintha minden oké és szép lenne. És csöndben mosolyogni, mikor majd felrobbanok az idegességtől, és inkább sikítanék egy óriásit, hogy hagyjanak már békén, és mindenki szálljon le rólam. Ok, ha egy napról van szó, akkor nem baj, néha kell áldozatokat hozni. Ha kettőről, hát... nem halok bele, csak túlleszek valahogy rajta. De amikor több, mint 8 hónapról! belegondolva néha jobb lenne Dunának menni. Még jó, hogy szeretek élni. Majdnem mindig. Most már ott tartok, hogy csakazértsem leszek elmebeteg. Jó, az addig rendben van, hogy kicsit dinka vagyok meg dinnye, de ez azért... Ja! és közben meg zavar, hogy ezt érzem, mert miért vagyok ilyen tiszteletlen...

Na mindegy. Egyébként jó volt a tegnap. Olyan rokonoknál voltunk, akiket kb. évente egyszer látogatunk meg. De van ott 2 jófej unokatesóm. Meg egy jófej unokahúgom is. Ő most sajnos nem volt otthon. :( Szóval jó volt. Ez a két srác...

Csak a fölnőttek néha olyan furcsák... És persze mindig oda lyukadnak ki, hogy ezek a mai fiatalok! És én ettől Hagyjuk.

Már meg is nyugodtam. Vannak dolgok, amelyek értelmetelenek. És azokat jobb befejezni. vagy nem... Én már nem tudom...