Tegnap voltam Sárival sétálni. És képzeljétek, találtunk egy másik világot. Bemerészkedtünk egy kapun, és egy időkapun kersztül a századforduló világába csöppentünk. Még a Kálvin tér utcazaja sem hallatszott be... És ne értsetek félre, nem volt lepukkant, vagy nyomortelep, inkább olyan kispolgári bérháznak festett. Varázslatos volt. Mint, mint, mint egy időkapu. Többszáz évet repültünk vissza az időben. Csak néztük az eget, és az járt a fejünkben, hogy lehet, hogy ha máskor visszamennénk, nem is lenne ott ez a hely. Csak át akartunk sétálni a ház udvarán, de nem volt hátsó kijárat. Közben láttunk nagyon sok zöldellő bokrot, fát és virágot, egy pasit narancssárga ingben zöld nyakkendővel, hallottunk sejtelmes hangokat. Valami hihetetlenül különös és borzongatóan rejtélyes hangulata volt az egésznek. És annyit sétáltunk, hogy én tuti nem tudnám megmondani még egyszer, hol voltunk. Vagy lehet, hogy már tényleg nem is lenne ott.