Nem csöngetett, csak kopogott,
s mint később mondta, éjfél óta már,
ácsorgott küszöböm előtt
a száműzött király.
Hajnali öt volt, amikor
meghallottam a suta kopogást.
A szája kék, szegény, szegény-
inge fölött csak a bíborpalást.
Le se vette a koronát
fejéről, állt csak, állt csak félszegen,
szemében ezer tátott éjszaka,
hát felkínáltam néki fekhelyem.
De nem fogadta el, csupán
egy csésze forró teát kért, mivel
ő száműzött, nem alhatik,
őnéki már holtig bolyongni kell.
Elment. Szakadt, dőlt künn a hó,
belepte vállát, s koronás fejét.
És nem látta őt többé senki már,
csak az ágak közt rohanó
kétségbeesett cinegék.
Harmadikban tanultam meg ezt a verset, azóta el tudnám mondani bármikor. Valami csodálatos hangulata van számomra. és most nem mondom el, ki a költő. Anélkül várom a véleményeket, hogy tudnátok.
