Sokszor előjön a pénz-fizetés téma mostanában. Hogy mekkora aránytalanság van, mennyien munkanélküliek, mennyire nincs megbecsülve a kétkezi munka. Hogy vannak, akik 1 hónap alatt keresnek annyit, mint mások egy év alatt. És elgondolkodtató. Hogy mikor én állok a galériában a képek mellett, és semmit nem csinálok, akkor is többet keresek, mint az, aki egész nap keményen dolgozik. És közben még a közvélemény le is nézi azt, aki ott áll a lapát végén.
Olyan dolgokat kapok meg most, amiket soha nem engedhettem meg magamnak, szüleim meg vacsorázni nem jutnak el, pedig apum egész életében kemény fizikai munkát végzett, anyum pedig-bár nem mindig fizikailag-, de szellemileg mindenképpen megterhelten dolgozott. Most mégis itt állnak mindketten elkeseredetten, hogy nincs munkájuk, és minket rugdosnak, hogy szerezzünk diplomát, nehogy itt végezzük. De vajon jól van-e ez így? Hogy van, aki egész életében nem lát annyi pénzt, mint más egy év alatt? És nem merek egyértelműen állást foglalni, mert terveim szerint én is vezető leszek (hoppá, dokumentáltam), és sokat fogok keresni, akkor meg nem fogom bánni, hogy sokat keresek. Mi lenne a megoldás? Van-e egyáltalán? Vajon megérzi/megérti-e bárki azt ott "fönn", hogy mit jelent, ha emelik a bérlet árát? Vajon tapasztaltak-e ők olyat, hogy annyi pénzük nincs, hogy fűtsenek télen? (Szerencsére én még nem.) Vajon meghatja őket a másik 100.000 ember, akinek fontos, hogy ne emeljék a gáz, a bérlet árát, hogy ne legyen fizetős a felsőoktatás? Vajon tudják ők, mennyire kellemetlen érzés kölcsönkérni, más pénzén élni, szórakozni, és közben minden garast számolni?
Muszáj, hogy a pénz ennyire meghatározó legyen? Mert amikor apum azt mondja, nehéz az élet, én rávágom, hogy annyira azért nem, de aztán mindig elgondolkodom, hogy na ja, én könnyen beszélek. Nem én tartom el őket, nem a saját pénzemen élek, sőt ingyen jutok egy csomó dologhoz úgy, hogy egy percig nem dolgoztam érte. Mikor nekem már most olyan dolgok adattak meg, amelyek nekik egész eddigi életükben nem...
