Róma
Gondolatok a Vatikánmúzeumban bandukolva...
Ahogy az apróságaival a szívedbe lopja magát Sirmione vagy Gargnano a Garda-tónál, úgy bűvöl el a nagyságával és monumentalitásával Róma. Ő nem is igyekszik megszerettetni magát, tudja hogy nagy, ősi, történelmi és örök. Tudja, hogy maga a történelem, erről győznek meg mindenhol jelenlevő romjai, melyek beépülnek a városba, és azt éreztetik veled, hogy nincs jelen, nincs jövő, csak az örökké élő múlt.
Amikor elkezdek sétálni a sírok, könyvek, szobrok között, feléled bennem a vágy, hogy történész és kalandor legyek, aki megfejti a szabadkőművesek titkait, és rájön az örök élet elixírjének elkészítésére...és körbevesznek a pápai sírok, és biztos vagyok benne, hogy üresek, és csak azért vannak ott, hogy érdekesek legyenek, de nem tudom elképzelni, hogy egy pápa tényleg azt akarná, hogy itt legyen a sírja, ahol naponta többezer turista járja körbe és bolygatja álmát...persze senki sem tartja tiszteletben, hogy nem lehet fényképezni II. János Pál sírját...de azt sem értem, miért térdelnek és imádkoznak a sírja előtt az emberek...
Minden templom tele van titokkal és misztikummal, a kereszténység igyekszik nem mutatni ezt, de ha belemerülsz, sosem kerülhetsz ki többé a bűvöletből, és rejtélyekből, amik át- meg áthálózzák, a jelképek, melyeket titkos szekták is használtak, a feltámadás misztikuma, a démonok és sárkányok, melyek minden templomban helyet kapnak...sötét erők rejlenek itt, legyőzve vagy győzelemre várva, leborulva a misztikus előtt...
A sok sok szobor megkövülten, egymást nézve áll, és nem értik, miért hordták össze őket egy rakásra, hacsak azért nem, hogy éjjel jó legyen a buli...
Mi meg őket nézzük, és magunkban megforgatjuk az idő kerekét, és visszagondolunk arra, mikor a Nílus még lerázta magáról hancúrozó liliputi hullámiat, és az amőbák nem fagytak a vázára és a férfiak még használták férfiasságukat ls nem szőlőlevéllel takarták, hanem a nimfákat kergették vele...bár néha inkább takarhatták volna...
Ha pedig megunjuk a történelmet,és már zsong a fejünk tőle, akkor vár a park a galambokkal, a nevető sirályokkal és a furcsa fölgömbbel...ami talán nem is földgömb, csak forog körbe, ahogy a gyerekek forgatják...és néha előtűnik az a furcsa véset benne, és gondolkodsz, mit is akar szimbolizálni, de közben meg inkább becsukod a szemed, s csak élvezed a napsütést...
Tudtak ezek a császárok meg pápák, összeraboltak mident, van itt Egyiptom meg Ausztrália meg reneszánsz és megjelenik benned az érzés, hogy nem tudod, mit keres minden itt egy rakáson, hacsak nem azt, hogy vonzza a turistákat, és még gazdagabbak legyenek...
Az emberek nem értik Rómát, próbálják túlpózolni a Colosseumot és a Szent Péter Bazilikát, Róma meg áll fenségesen, azt hinnéd, hogy a háttérben, de minden képen ő látszik igazán, és nevet a pózoló kisemberen...
Kavarog a fejemben a sok szobor már, mert sokan vannak, de keveset mondanak, pedig ha mondanának, mennyit tudnának, mennyi intrikát, szerelmet, cselszövést, árulást, nagyravágyást, szenvedést láthattak már...
Mind azt akarja, hogy őt nézd meg, de képtelenség, annyian vannak, hogy nem is tudod, kik ők, és már nem tudom, mi a valóság, összekavarodnak a dolgok, azt kívánom, beszéljenek hozzám a szobrok, és én is beszélek hozzájuk...
Cserben hagy a fényképezőgép, az egyetlen dolog, ami a jelenből van velem, és elmerülök a múltban, sehol egy pad, ahova leülhetnék, csak megyek végig az évszázadokon, és nem értem, a többi ember miért nem zavarodik meg, talán nem hallják a saját gondolataikat?
Ők elrohannak a folyosókon, de én mindent látni akarok, és csak megyek rendületlenül, amennyire lehet, nyitott szemmel, és hagyom, hogy ha valami igazán akar, beleférjen még a fejembe..
Végül találok egy padot egy teremben, ahol Caalbra a falon úszik a tengerben pompázva, mindenhol térképen vannak festve a padra gyönyörű kék színben, és csak nézem az embereket, és arra gondolok, hogy ezer meg ezer éve ugyanúgy rohanunk és élni akarunk minél többet és közben meg nem is élvezzük...
Valaki azt suttogja, hogy Ivett...megőrültem...
