Tűztánc

Félek.

Olyan kicsi vagyok.

És olyan nagy a világ.

Mi van, ha belezuhanok és sosem érek az aljára.

Még inkább mi van, ha mégis leérek...

Azt hiszem túlvállaltam magam. Ha csak eszembe jut az ELTE, rámjön a bőghetnék. Nem látom a fényt az alagút végén, mert hétről hétre annyi olvasnivaló van minden tárgyból, amennyi kettőre is elég lenne, a szakdogával nem haladok, és akkor még a hosszabb távú beadandókról nem is beszéltem.

Hiába a sok lista, teljesen elvesztem.

40 perc múlva találtam egy mondatot az olvasmányban, amivel küzdök:

Aggódásaitokat pedig bízzátok rá az Úrra, mert ő az, aki orvosolja azokat.

Ilyen egyszerű lenne?

bár úgysem nagyon olvas senki, vagy pont azért, most megosztok olyat, amit mostanában nem szoktam, mert már nem annyira személyes a blog. de ha már egy tanáromnak elküldtem, akkor már mindegy. márpedig elküldtem. igaz, ez volt a feladat. de nem volt kötelező, én mégis bevállaltam. talán dacból, talán kiváncsiságból, talán szánalomkeltésből, talán büszkeségből, talán kérkedésből, talán bizonytalansgából, talán válaszokat remélve, vagy talán mindezek együtt. és még nem is olyan tanár, akivel bármi szorosabb kapcsolatom lenne (bár anno első évben nagyon helyesnek találtam, idén meg nagyon ki voltam rajta akadva, hogy hogyan vizsgáztathat január 2-án, de ezek már elmúltak).

Nem tudom, jól tettem-e, hogy elmondtam, elküldtem, kicsit felületesnek érzem, nem lehet egy oldalban elmondani ennyi mindent, 7-8 év keresését, bizonytalanságait és majdnem meglelt igazságait. Mondjuk pont emiatt mentem vallástudomány minorra, hogy elgondolkodjak és megfogalmazzam az ilyen dolgokat magammal kapcsolatban, más megvilágításba helyezve. Kiváncsian várom, válaszol-e, és ha igen, mit.

Akkor hát lássuk, miről is van szó:

Vallási önreflexió

Egészen kicsi gyerekkoromban, 5-6 évesen ismerkedtem meg a Bibliával egy imaközösségben. Énekeltünk, Bibliát olvastunk, beszélgettünk, „aranymondásokat” tanultunk jutalomért és sokat kirándultunk. Aztán elsőáldozó lettem, otthagytam ezt a közösséget és templomba kezdtem járni. Mindez lényegében a szüleim döntése volt, bár egyikük sem műveli a vallását. Gimnáziumba a Szent Margitba jártam, szorosan összekapcsolódott a kamaszkor lázadása a kötelezően művelendő vallással, és itt kezdődött el az a keresés, amely máig is tart.

Sokáig könnyen kimondtam, hogy igen, római katolikus vagyok. Bárhol, bárkinek, bármi kifogása volt az Egyház ellen, én anyatigrisként harcoltam mellette, védtem foggal-körömmel, holott bennem is voltak kétségek. Aztán, ahogy lassan őszinte mertem lenni magamhoz, egyre inkább hangot adtam ezeknek a kétségeknek. Közben küzdöttem, és nem mertem ezt kifelé mutatni, mert úgy éreztem, tartozom annyival Istennek, hogy legalább a látszatát megtartom annak, hogy nem álltam be én is azok közé, akikkel korábban vitáztam, és egy jó adag büszkeség is volt, hogy nem hagyhatom, hogy mégis meggyőzzenek. De egyre inkább éreztem, hogy nem jók ezek a misén való látszatjelenlétek. Mígnem egyszer úgy döntöttem, hogy ha nem érzem jól magam a vasárnapi misén, akkor nincs is értelme ott lenni, Isten sem azt akarja, hogy a külsőség miatt elmenjek. Próbálkoztam még egy ideig, aztán elmaradtam szépen lassan. A gitáros ifjúsági énekek jelentették az utolsó szálat sokáig. Mert miközben hallgattam, énekeltem a gitáros dalokat, éreztem, miről kellene, hogy szóljon, csak nálam nem úgy működik. Sosem azt kérdőjeleztem meg, van-e Isten, addig nem is tudnék eljutni, de nem tudom, milyen. Újra meg újra próbálkozom, hátha valamelyik liturgiában teljesen át tudom élni, meg tudom találni azt az élményt, amire szükségem van, de mindig csak egy pillanatra tud elragadni, nem tartósan. Ez persze leginkább a személyiségemből adódik, gyertyaláng típus vagyok. Egyetlen helyen érzem mindig, mindenféle liturgia nélkül, hogy találkozhatok a Teremtővel, ez pedig a természet. Ahogy elkezdek beszélgetni, vitázni magammal kirándulások alkalmával, mindig úgy érzem, van, aki hallgatja.

Már nem tudnám azt mondani, hogy katolikus vagyok. Túl sok olyan tétel van, amivel nem tudok egyetérteni. Túl sok kérdés, túl sok értetlenség, túl sok ellenállás van bennem. Van ebben túlzott büszkeség, túlzott önállság, talán egy adag sértettség is. Jó volna igazán tartozni valahova, úgy, hogy mindennel egyetértek, nagyon vágyom arra, hogy olyan közösségem lehessen, akik úgy gondolkodnak, mint én, de nem szeretnék emiatt a saját hozzáállásomon változtatni. Márpedig egy igaz katolikus mára eretneknek tartan, miközben most már jobb, és sokszor Istennel őszintébben beszélgető embernek érzem magam, mint korábban voltam. Most vitázom. Vitázom Istennel, vitázom magammal, keresem a véleményem, mert független is akarok lenni, meg segítséget is szeretnék kérni, és jó volna, ha valaki megmondaná, mit gondoljak, de úgysem fogadnám el, ha bárki bármit mondana.

Sokszor elkeseredem, hogy mennyire reménytelenül nem találom az utat, de legtöbbször élvezem. Sokszor mintha lenne mellettem egy Barát, aki mosolyogva nézi csetlő-botló lépteimet, én mindig rámordulok, hogy miért nevet ki, aztán vele együtt nevetek magamon. Rájöttem, hogy mindannyian próbálunk rendszert alkotni, rendszerbe tenni és lehűzni magunkhoz az Örökkévalót, a Végtelent, de valójában esélyünk sincs megérteni Őt, csak abban reménykedhetünk, hogy nekünk adja a Megérzés adományát. Így lettem hívő, de vallástalan, vagy inkább valamiféle szinkretizmus híve.

Ha tényleg elf lennék, és nem csak a játék kedvéért, akkor minden meg lenne oldva, meditálnék 2.3 órát alvás helyett, és teljesen kipihent lennék. Mert az is egy dolog, hogy te letervezed, hogy 2-ig tanulsz, az meg egy másik,hogy fél 1 óta minden második mondat után becsukódik a szemed.

Pedig még vallási önreflexiót is akartam írni, annak ellenére, hogy nem muszáj, mert sajnos nem érkezett meg a könyvrendelésem, aminek birtoklása és olvasása az óra aktív résztvevővé válásának feltétele lett volna. Azért majd megírom egyszer, lehet, hogy jobb is így, ijesztő lenne a tanárral és idegenekkel megosztani legbelsőbb vallási megosztottságomat meg a gondolataimat erről az egészről. Mármint bárkivel szívesen beszélgetek vallásról, de egy önreflexió...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

ezennel vissza kell vonulnom a szociális élettől. német nyelvvizsga, szakdolgozat, egy kodolányis tantárgy, államvizsga, az eltés tantárgyak, kreditelszámolási kérelem a masteres felvételi miatt, felvételi lap, szóbeli felvételi és mindezt gyorsan, hogy ki tudjak menni animátornak júniusban.

mégis mi a fenét gondoltam?????? hát nem vagyok én Chuck Norris...

Először is nagyon káromkodhatnékom van. És dühös vagyok. Főleg magamra. Mert nem hiszem el, hogyan csinálhattam meg ennyire szarul ezt a félévet.

Mondjuk ha jobban belegondolok, nem tudom, mit vártam. Alig jártam órákra, mindent az utolsó pillanatra halogattam, és hát valljuk meg őszintén, nem lehetek mindig szerencsés, még ha eddig az is voltam :)

Amúgy is úgy kezdtem a félévet, hogy semmi kedvem már egyetemre járni és nincs is értelme az egésznek, szóval tényleg nem kéne csodálkoznom rajta.

Hm, máris van értelme blogot írni, milyen gyors megvilágosodás :) Ez egy naaaaagy hisztis elkeseredett elegem van posztnak indult, és percek alatt rájöttem az írása közben, hogy nincs is értelme a hisztinek.

Úgy kezdtem el a félévet, hogy inkább dolgozni akarok, nincs is kedvem már tanulni, elmúlt a nagy tudásvágy, rosszak az órák, nem köt le és amúgy is kinőttem én már az egyetemesdiből. Minden lehetséges alkalmat megragadtam, hogy ne tanuljak. Tulajdonképpen sikerült egy félévet úgy végigsunnyognom, mint a szél, arabból úgy lettem 5-ös, hogy egy szót nem tudnék elmondani, és a török 5-öst is csak azért kaptam, hogy (idézem a tanárt) "legyen csak rossz a lelkiismeretem". Volt olyan óra, amin egyszer sem voltam benn, és a vizsgaidőszakos "nagy éjjeli tanulások" is főleg facebookozással teltek.

Tehát tulajdonképpen megérdemlem.

Szerencsére azonban múlt héten szombaton visszajött az ihlet, újra okos akarok lenni és sokat szeretnék tudni a világról, újra van kedvem tanulni és elhatároztam már, milyen lesz a következő félévem. Először is elolvasom évközben a kötelező irodalmakat, nem vizsga előtt két nappal mind a 600 oldalt. És most úgy érzem, ez nem csak egy ábránd, és ebben segíteni fog álmaim édenkertje, a Szabó Ervin Könyvtár bölcseleti olvasóterme is :)

Végre igazi egyetemista leszek, aki nem jár egyszerre két egyetemre és nem is dolgozik 8 órában minden nap mellette, aki oda tud figyelni rendesen, és max. azért alszik el az órákon, mert előző este hosszúra nyúlt a sörözés. Aki nem gondolja meg kétszer, hogy együtt ebédel-e a többiekkel órák után, mert nem kell rohannia állandóan valahova, és aki jegyzetel rendesen, hogy ne égjen a bőr a képéről, hogy már megint ő kér valamit. Már alig várom :)

Szóval most akkor lehiggadok, elfogadom, hogy megérdemlem, mert igenis meg kell dolgozni rendesen a jegyekért, és hogy későn jött meg az ihlet és a heuréka. Átvészelem valahogy a maradék két vizsgát, és nem veszítem a lelkesedésemet.

Megint év vége. Új gondolatok, új remények, új tervek, és persze a visszatekintés, hogy mennyi valósult meg belőle, mivé váltunk az alatt az egy év alatt, ami eltelt.

Hát akkor nézzük, miről is szólt nekem, az én kis saját világképemben ez az egy év.

Egy csodás, szinte tökéletes szilveszter Szlovéniában.

Még mindig őrlődés, hogy kell-e kapcsolat, és ha kell, milyen, ilyen-e, jó-e ez így, de egyikünk sem tud továbblépni, ebben nincs semmi újdonság. Majd talán az idő megoldja.

Pici hugi szalagavatója, költözése, őrlődés és békítés a két fél között.

Várás, hogyan álljak hozzá, milyen legyek vele, átalakuló kapcsolat, de még nem tudjuk, mivé alakul.

Egy hónap (de jó lenne megint) rocky :)

Meseváros Róma.

Sok-sok morgás, szívás, néha öröm az egyetemi tanárok mentalitása és hozzáállása miatt.

TDK

Velemi repcemezők.

Gyakornokság, sok-sok örömmel, bosszúsággal, kihívással, unalommal, félelemmel, bizalommal, dicsérettel, barátkozással, elfogadással, ismerkedéssel, feladattal.

Lassú megértése és elfogadása annak, hogy a barátságok átalakulnak, de attól, hogy lazulnak, még nem lesznek feltétlenül elveszettek.

Izgalmas nyári havas hegymászás, a félelem és fáradtság legyőzése egy olyan valakivel, aki mindig tudta, hogyan kell tartani bennem a lelket.

Végre Velence, Toszkána, remek ételek és borok.

Megvalósult bortúra, bár nem tökéletes még a saját szervezés, de jó hangulat.

Áttanult és dolgozott nyár, eredményes nyelvvizsga.

Még mindig keresés, néha elülve, néha lázasan, éjszakákat átgondolkodva, mi is az élet értelme, miért vagyunk itt és Ki az a Valaki, akit keresek és érzek, de nem értek.

Őrült önfegyelem, és nagyon ritka siker annak elérésében, hogy ne sértődjek meg, ha nem érzem elég fontosnak magam.

Türelem itthon, türelem benn, türelem magammal szemben.

Türelmetlenség itthon, türelmetlenség benn, türelmetlenség magammal szemben.

Elvesztett eszeveszettül éhes tudásszomj. Nem mindig tudom, hiányzik-e.

Zene, zene és még több zene iránti vágy.

Felismerése annak, hogy felnőttem, dolgozni kell, nyáron is, nincs megállás, és hiába akarok visszatolatni és újrakezdeni értékelve a tanulós éveket, nem lehet.

Sok-sok kellemes beszélgetés, sörözés, borozás, filmezés, de még többre vágyás.

Budapest. Minden téren. Újra és újra.

Csalódások és csalódásokozás. Nem tudom, melyik a rosszabb.

Megoldatlan sértettségek, felfújt apróságok, sérült büszkeség.

Facebook-, sorozat- és internetfüggés.

Munkahelyi poénok széles skálája, céges hétvége és céges vacsora életemben először.

Piszok nehéz vizsgaidőszak, de büszkeség.

Önmarcangolás a halogatások és lustálkodások miatt.

Jövőtervezgetés, jobbá lenni vágyás.

Még mindig döntésképtelenség.

És a legfontosabb: hol intenzív, hol szunnyadó, de mindig jelenlevő Várakozás. Nem tudom, mire, nem tudom, kire, de érzem, folyamatosan.

Nem baj, várom. Majd ideér.

Talán jövőre.

"Na, akkor jó kislányhoz méltóan én is letakarítom a cipőmet."

Gondoltam legalábbis.

Aztán ahogy ráhúztam a csizmát a karomra és elkezdtem törölgetni, két dologra jöttem rá.

1. Idén türelmetlen volt a Mikulás, pedig ilyen csizmával virgácsot érdemeltem volna, de már benne volt a csoki.

2. Nem tudom, hogyan járok, vagy álmomban táncolni járok-e, de a csimám sarkára szavam sincs. Várom az ötleteket arra vonatkozóan, mitől kophatott le a gumi alatti fáig egy egyhónapos csizma sarka.

Szóval nagyon gyorsan sarkalltatás jön. Még jó, hogy jött a Mikulás, különben csak dúltam-fúltam volna, hogy mitől ázik be a talpam.